11.fejezet - Bárkit, csak őt ne!

"Azt hittem elveszítelek...!"

~ Dennis Cooper

Drake velem szemben ült. Most először látom őt halálosan komolynak és ez megijesztett. Megijesztett, hogy milyen gyilkos tekintettel méregették egymást a fiúk, majd Dennis törte meg a csendet.

- A húgod nem boszorkány, hanem valami más. Mit hallgattál el előlünk? - rá kaptam a fejem, majd vissza a bátyámra. A csend nem kínos volt, hanem inkább feszült. Én meg sem tudtam szólalni, csak ültem ott mint egy rongybaba és tehetetlennek éreztem magam. 

- A húgom különleges és pont ezért próbáltam elrejteni előletek. - most már semmit sem értettem. Csak kapkodtam össze-vissza a fejemet köztük. Egyre kuszábbnak tűnt minden és úgy éreztem, hogy nem is tudtam eddig semmit sem a saját életemről, én csak egy báb voltam akit kedvükre irányítottak.

- Micsoda ő? - még jobban elkomolyodott a hangja.

- Siavaria. - mondta ki lassan ezt az érthetetlen szót. Ránéztem Dennisre, mert biztos voltam benne hogy ő tudja miről van szó. Nem tévedtem, hiszen megmerevedett és megrémülve nézett Drakere. 

- Az nem lehet! - nyögte ki halkan, majd az asztalhoz állt és rácsapott. - Hazudsz! Már rég kihaltak! - felemelte a hangját, mire én összerezzentem. Drake is fel állt. de nem mozdult. 

- Mi az a Siavaria? - kérdeztem rá halkan, de féltem, hogy valamelyik fiú durván csendre int, de még ennyit sem tettek meg. Mintha én ott sem lettem volna. 

- Ugye tudod, hogy milyen nagy veszélyben van? Ugye tudod, hogy ha megtudják, hogy mi ő gondolkozás nélkül megölik?! - a végén már elkezdett kiabálni.

- Éppen ezért óvtam őt tőled! Azt hiszed nem tudom, hogy évekig figyeltél minket? De sajnos ideköltöztünk, így a közelébe kerültél. - nézett rá a falra és elhúzta a száját.

- Én kifejezetten örülök neki! - kiáltott fel, mire a bátyám rá kapta a tekintetét és elindult felé. Még soha nem láttam ilyen dühösnek és ez félelmetessé tette. Már majdnem egymásnak mentek, de ezt nem engedhettem.

- Elég! - kiáltottam el magam, mire mindketten rám kapták a tekintetük, de hirtelen zajt hallottunk. Az ajtó csapódott, ezzel jelezve, hogy valaki volt itt.

- Jajj, ne! Most mennünk kell! - ragadta meg a csuklóm Dennis, és maga után rángatott. Nem akartam ott hagyni a bátyám, ezért megpróbáltam szabadulni a szorításából, de nem sikerült. Azt sem értem  miért nem jött utánunk, de már késő volt ezen gondolkodnom mivel már kint voltunk a hideg éjszakai levegőn. Két fickó állt előttünk pisztollyal a kezükben. Ijedtemben összerezzentem és Dennis mögé bújtam, de hirtelen elkapott valaki hátulról és a nyakamnál fogva és előre vonszolt. Dennis megpróbált utánam kapni, de esélye se volt két pisztolyos ellen. Egy hideg tárgyat éreztem a halántékomnál. Hirtelen könny szökött a szemebe és inkább be is csuktam.

- Mi van Dennis koma? Most nem akkora a pofád? - hallottam magam mögött egy érdes hangot. A hideg kirázott ahogy a szél megcsapott, azon gondolkodtam, hogy vajon ezek a pillanatok az utolsók számomra? Az utolsó levegő vétel, vagy az utolsó emlékem? Még jobban rám jött a zokogás.

- James! Bárkit, csak őt ne! - hallottam Dennis el haló hangját, ahogy könyörög a mögöttem állónak. Nem fogtam fel szavai súlyosságát, csak a pisztolyra tudtam koncentrálni ami a fejemhez szegeződik.

- Mert ha... - és egy puffanás, majd még egy. Sikítva estem a földre és befogtam a fülem. Remegtem a félelemtől.

- Naomi! Naomi, nézz rám! Nézz már rám, hogy az isten áldjon meg! - hideg kezeket éreztem az arcomon. - Shh, nyisd ki a szemed! - lágy hangja miatt nehezen, de kinyitottam szemeimet. - Rendben vagy? - lassan, remegve bólintottam egyet. Egy nagyot sóhajtott, majd segített fel állni a hideg talajról. Meleg ölelésébe vont és halkan a fülembe suttogott.

- Senkinek sem hagyom, hogy bántson! Senkinek!